Van, akinek a hivatalos nevét szinte soha nem hallottuk otthon.

A családban mindenki másképp hívta. Egy gyerekkori becenév rajta maradt nyolcvanéves koráig, vagy egy régi ragadványnév annyira természetessé vált, hogy az unokák már azt sem tudták, honnan ered.

Ezek a nevek egy kívülállónak sokszor semmit sem jelentenek. A családnak viszont egy egész embert képesek felidézni.

Egy becenévnek gyakran története van

Lehet, hogy egy kisgyerek mondta ki először rosszul, vagy egy testvér találta ki. Származhatott egy tulajdonságból, egy régi tréfából, vagy olyan eseményből, amelyre már csak néhányan emlékeznek.

A név aztán maradt. Évtizedekkel később is ugyanúgy szólították egymást azok, akik együtt nőttek fel.

És néha éppen egy ilyen megszólításból derül ki valami a kapcsolatról is. Ki használhatta? Ki nem? Gyengéd volt, csipkelődő vagy egyszerűen annyira megszokott, hogy senki nem gondolkodott rajta?

A családnak saját nyelve van

Minden családban kialakulnak szavak, nevek és fordulatok, amelyeket a kívülállók nem feltétlenül értenek. Ezek apróságnak tűnnek, pedig az összetartozás hétköznapi jelei.

Egy régi név hallatán nemcsak az ember arca jelenhet meg előttünk. Eszünkbe juthat, hogyan mondta ki a nagymama, min nevettek rajta a testvérek, vagy miért nem használta soha senki a hivatalos keresztnevét.

Érdemes megkérdezni, mielőtt a név története eltűnik

A családfán hivatalos nevek szerepelnek. A családi emlékezetben viszont sokszor egészen más nevek élnek.

Ezért egy beszélgetésben jó kérdés lehet: "Hogy hívtátok őt otthon?"

És rögtön utána: "Miért?"

Az Örökségünk számára éppen az ilyen apró részletek teszik emberivé a családtörténetet. Nemcsak azt őrzik meg, ki volt valaki, hanem valamit abból is, hogyan élt a többiek között.

Mert van olyan név, amely egyetlen hivatalos iratban sem szerepel – mégis azon a néven emlékszik rá az egész család.

A családfán a hivatalos név marad meg.
A családban az, ahogyan valóban szólítottuk.